Mi van akkor, ha foglalkozol a lelkeddel, ha azt érzed, hogy életed része az önfejlesztés, és a tudatosság, de mégis valami miatt egyszer csak berántanak ugyanazok a sémák? Sajnálod is magad kicsit, vagy épp jönnek a „nem vagyok elég jó” kételyek.
Nagyon sokat szoktam beszélgetni ezekről a dilemmákról a coaching folyamatokban, és saját bőrömön is tapasztalom ezt, hogy bizony nehéz napokon elő tud jönni a válladon az az EGO lány, és elkezdi duruzsolni a régi jó mondatait.

Megkapom sokszor a kérdés, de hogyan lehet legyőzni a megfelelési kényszert, az elég jó vagyok-e érzést, és a perfekcionizmust (és sorolhatnám még)?
A következő kérdést szoktam feltenni ilyenkor: Biztos, hogy arra kell fókuszálnod, hogy legyőzd ezeket? Persze érdemes hosszú távú folyamatban is gyógyítani pl. egy jó pszichológussal, de van olyan, hogy ez megvolt, mégis előtörnek a régi érzések újra és újra. 

Amikor fáradtabb vagy, vagy rosszabb periódusban találod magad elő tudnak jönni a régi beidegződések, és jön az önostorozás, de én már a tudatosság útján vagyok, de én annyit foglalkozom önmagammal, de én fejlesztem magam, akkor miért, mit kellene másképp csinálnom, miért nem sikerül már megint, miért nem tűnnek végre el stb...
Mi van akkor, ha azt mondod, OK dolgozom azon, hogy egyre kevesebbet rántsanak be ezek a mondatok, de ha mégis előjönnek, akkor nem kezdem el magam bántani.

Az a meglátásom, hogy már akkor is nagyon sokat tehetsz magadért, ha tudatosítod a gondolataidat, ha észreveszed, hogy megint a régi séma lépett életbe. Az a legszuperebb, ha tudsz ilyenkor nyomni egy STOP gombot, és felteszed magadnak a következő kérdéseket:

Mire gondolok most/Mit érzek most?
Miért érzem most ezt, mi válthatta ki belőlem?
Ez az én gondolatom, vagy kaptam valakitől? (pl egy vélemény)

Öleld meg magad, vagy adj magadnak egy pacsit a tükörben azért, mert megtanultad hamarabb fülön csípni ezeket a negatív gondolatokat, megnevezni az érzéseidet, és megvizsgálni a realitásukat.
Sokszor már egy ilyen hátralépés elég, hogy meglásd azt, hogy berántott egy régi séma, de a döntés most is ott van a te kezedben, hogy merre tovább.

A coaching folyamat során pontosan ilyen működő stratégiákat tudsz megtanulni, és irányított kérdések mentén meg tudod találni, hogy számodra mi a legjobb megoldás.

A cselekvésnek nem az előfeltétele az önbizalom, hanem pontosan a cselekvés hozza el az önbizalom növekedést.
Szerintem nincs olyan ember, aki ne félne, lennének kételyei, amikor új dologba kezd bele, vagy változtatni akar, új élethelyzet előtt áll.
Mi lesz, ha nem jön be? Mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem? Mit fognak majd mások szólni? Mi van, ha nem is érdekel senkit, amit csinálok? Mi van, ha nem vagyok elég jó?

Lehet most te is épp változás, vagy újdonság előtt állsz. Vagy érzed, hogy szükséged lenne rá. De érzed, hogy nagyon félsz. Teljesen normális vagy, megnyugtatlak.
A kérdés csupán annyi, hogy hagyod-e, hogy a félelmeid agyonnyomjanak, és legyártasz-e egy újabb "mi lett volna, ha..." élményt?

Az az ember, akiről most azt gondolod milyen könnyű neki, milyen sikeres, magabiztos, ő is pontosan ugyanúgy fél. De annyira erős a miértje, a céljai, és az önmagába vetett bizalom és szeretet, hogy cselekszik, még akkor is, ha közben remeg a gyomra.
Tudod hol szerezte ezt a hitet? Hogy nem először járja meg a félelemtől a cselekvésig tartó utat. Mert egyszer a múltban döntött, hogy bárhogy is fél, és nincs önbizalma, elkezd cselekedni.

Menj végig a lépéseken, és ne szakítsd meg, csak mert nehéz, csak mert félsz, csak mert valaki azt mondja nem vagy rá képes.
És ahogy nő az önbizalmad a cselekvés által, úgy kezded felfedezni az értékeidet, gyógyítani a sebeidet, és végül szeretni önmagadat.

Szóval a lényeg, minden rendben van veled, ha most félsz, de a döntés a tiéd, hogy melyik irányba indulsz. Nincs "majd elkezdem akkor, ha" pillanat...
A MOST létezik, mert tökéletesebb időpont nincs ennél, hogy elkezdd.

Nem az anyaság nehéz (na jó néha az is tud az lenni).
A legtöbb édesanya imádja a gyerekeivel töltött önfeledt pillanatokat, amikor nem kell rohanni.
De akkor mi a nehéz? A sok szereppel, feladattal járó bűvészkedés.
Normális, hogy ennek hatására elfáradsz?
Persze!

De nézzük már meg a social felületeket, ha előkerül egy ilyen téma, hány olyan komment érkezik, hogy na itt a nagy feminizmus eredménye, foglalkoznál a gyerekkel inkább karrier helyett...
Hányszor van az, hogy egy férfinak (és ez nem egy apákat ostorozó cikk) beszólnak, ha fáradt? Láttunk már ilyet? Én nagyon elvétve.

Lenne két megjegyzésem.

A mai világban egy emberre támaszkodni anyagi tekintetben elég sok rizikót rejt, így a nő dolgozik. És halkan merem csak megjegyezni, néhány nő rosszul viseli, ha eltartottnak kell éreznie magát.
Kettő, ha te úgy döntesz, hogy szeretnél anya lenni, akkor miért is kellene bűntudatot érezned, mert te karrierre is vágysz? Mert mondjuk olyan hivatásod van, amit imádsz, ettől leszel teljes, ettől van jól a lelked.
Minden döntés a miénk nőké, ez tény, de legyen már megengedett, hogy néha el lehet fáradni nekünk is. Sőt néha beszélhessünk már erről, ne kelljen utána ezt hallgatni, hogy te akartad, miért nem így csinálod, mit panaszkodsz.

Fogjuk végre fel, igen a nő tud szülni, igen nagy részben a nő marad vele otthon, igen anya 0-24-es műszakot vállal a szülés pillanatától, és igen anya imádja a gyerekét, de anya is ember. Anyának is lehetnek vágyai, akár karrier tervei. És anya felett is néha összecsapnak a hullámok, és úgy elege lesz mindenből.
Hagyd az anyát beszélni. Ne gyere a kéretlen tanáccsal, ne gyere a megvető pillantással, ne gyere a te akartad és a nem bántásból mondom, de mondatokkal....
A nőknek elvileg ugyanazok a jogaik, hiszen nesze nekünk feminizmus, mégis itt lebeg még felettünk, hogy az anya örüljön, hogy anya lehet, és legyen hálás, és legyen csend.

Ne legyen csend, mert akkor a csend végén ott a sok kiégett, depressziós, nőként elveszett anya.
Nem az önsajnálatra biztatok senkit, hanem az érzések kibeszélésére. Mert nekünk anyáknak szembe kell néznünk a nehéz érzésekkel is, meg kell tanulnunk letenni az önostorozást, és el kell fogadnunk, hogy lehetünk sérülékenyek, és beszélhetünk.
Ne ítélj, ne bánts, ne tudd jobban. Ha segíteni akarsz kérdezz, és hagyd az édesanyát beszélni.

Te mennyire vagy aggódós típus?

Bevallom én mindig is az voltam. Lassan négy éve jött el az életemben az a pont, hogy húztam egy vonalat, hogy dolgoznom kell magamon, mert nem a berögzült mintáimat akarom átadni a gyermekeimnek. A hátamon lévő batyuban egy jó nagy adag "félj mindentől, és aggódj mindenen, mert a világ félelmetes hely” üzenetet hoztam. 

Sokszor hallom aggódás kapcsán azt a mondatot, hogy engedd el. Nem hiszek ebben, mert engem pl. még feszültebbé tesz, mert szerintem ez nem így működik. Én azt vallom, hogy nézz szembe vele (és általában minden nehéz érzéssel), és onnantól lehet dolgozni rajta. A hurráoptimizmus pont olyan káros, mint a negatív gondolkodás, hiába képviselik ezt most olyan sokan a social media platformjain.

Tudtad, hogy ha aggódsz, akkor negatív célokat tűzöl ki magad elé, és a rezgéseink és az agyunk elkezd dolgozni azon, hogy valóra váltsa a célokat? Engem ez a mondat mindig fejbe vág.

A gyakorlatot, ami segített  nekem, Brian Tracy Maximális teljesítmény című könyvben olvastam:
1. Nézz szembe a problémáddal, azokkal a dolgokkal, amik az aggodalmat kiváltják belőled. Legjobb, ha leírod, hogy mivel állsz szemben.
2. Tudatosítsd a legrosszabb forgatókönyvet. Mi lehet a legrosszabb dolog, ha bekövetkezik az, amitől félsz. Írj, írj és írj.
3. Ha a legrosszabb bekövetkezik akkor is elfogadom. Ha semmit nem tudok ellene tenni, akkor elfogadom, és dolgozok azon, hogy hogyan oldom majd meg.
4. Mi az amit tudok tenni, hogy ne következzen be. Itt jöhet egy lista írás.
5. Cselekvés. Egyedül a cselekvés tudja rombolni az aggodalmat.

Tudd azt, hogy te mindent megtettél, ami tőled telt, és ha nem sikerült elkerülni, akkor elfogadás, megélés, fájdalom átengedése, majd cselekvés. Élj meg minden érzelmet, mert a rossz tagadása az nem optimizmus, hanem elfojtás.

Szkeptikus vagy?

Nem baj, én is az voltam az önismereti utam elején sok gyakorlattal, és mondattal, de hajtott a "mit veszíthetek, mi van ha tényleg működik" érzés?
Szóval szkeptikusnak lenni soha nem baj, ha kíváncsiság és némi nyitottság is társul hozzá.

Munkám során és a saját önismereti utamon is gyakran felmerülő téma a megfelelési kényszer. Fontos leszögezni, hogy a megfelelési kényszer egy bizonyos szintig normális, hiszen evolúciós kódolásunk a közösséghez való tartozás igénye. Az ősidőkben, ha valakit kitaszított a közössége, az egyenlő volt a halállal. Nyilván ma már nem ennyire éles a helyzet, azonban ott van bennünk a vágy, hogy szeressenek, és tartozzunk valahova.

A megfelelési kényszernek azonban vannak olyan aspektusai, amikor az egyén már elnyomja saját vágyait és érdekeit, és másét helyezi a sajátja elé. Ez az a szint, ahol érdemes a problémával foglalkoznunk, hiszen ez már rontja az életminőségünket

A megfelelési kényszer 5 jele:

1. Sokszor kérsz bocsánatot, akkor is, amikor nem követtél el semmit, de automatikusan használod ezt a szót.
2. A saját ranglistádban az utolsó helyet foglalod el, mindenki igényét a magadé elé helyezed.
3. Mások szeretnek tőled segítséget kérni, mert te úgyis megcsinálod, te úgysem mondasz nemet.
4. Lelkiismeret furdalásod van, ha nemet mondasz, éppen ezért nagyon ritkán teszed ezt meg.
5. Mindenkivel egyetértesz és elnyomod a saját véleményed, mert úgy gondolod csak akkor fognak téged elfogadni és szeretni.

A megfelelési kényszer gyökerei leginkább gyermekkorból eredeztethető, ahol kaphattunk olyan visszajelzést, hogy akkor vagyunk szerethetőek, hogy ha így vagy úgy cselekszünk. Feltételhez volt kötve, hogy megfelelünk-e, elég jók vagyunk-e.

Hosszú évekig volt társam az utamon a megfelelési kényszer, és egyet állíthatok, ha a túlzott jeleit tapasztalod magadon, mindenképp kérd segítő szakember támogatását, mert egyedül nagyon nehéz rá egy működő ellenszert találni. Én is így tettem anno, és a múltban elkezdtem keresni a probléma gyökerét, és ott feloldani szakember támogatásával. De rosszabb periódusaimban újra és újra képes volt bekapcsolni a megfelelési kényszeremből fakadó válaszreakció. Ekkor jött az önostorozás. Már olyan sokat foglalkoztam önismerettel, miért nem megy, miért nem tűnik el. Egy idő után azt éreztem, hogy nem akarom már arra fókuszálni az energiámat, hogy küzdök az eltüntetésével. Elfogadtam magam, elfogadtam, hogy ezt hoztam és amennyire lehet dolgoztam rajta, de kellett egy működő stratégia kezelésére.

Számomra az áttörést a gondolatok tudatosítása és a STOP gomb használata hozta el. Ezek által sokkal hamarabb fülön csíphető, hogy az adott gondolat, vagy cselekvés a megfelelési kényszer által vezérelt. Ehhez jött még hozzá a határhúzás, és a nemet mondás gyakorlása, hiszen azoknál az embereknél, akik ezzel küzdenek, a határaik kijelölése egy sarkalatos pont.

Az „Elég jó vagyok” coaching programomban a kliensek által nagyon gyakran felmerülő probléma a megfelelési kényszer, és hogy hogyan lehetne minél jobban kezelni. Azt gondolom, hogy a gondolatok tudatosításának gyakorlásával, és a coaching szemléletű kérdések mentén egy személyre szabott stratégia alakítható ki, ami által nem tűnik el a megfelelési kényszer (az eltüntetéséhez célszerű hosszú távú pszichoterápia igénybevétele), de kordában tartható lesz. Tapasztalatom szerint, ha valaki megtanulja kezelni, az pozitívan hat az önbizalmára, és az önértékelésére is.