Nem az anyaság nehéz (na jó néha az is tud az lenni).
A legtöbb édesanya imádja a gyerekeivel töltött önfeledt pillanatokat, amikor nem kell rohanni.
De akkor mi a nehéz? A sok szereppel, feladattal járó bűvészkedés.
Normális, hogy ennek hatására elfáradsz?
Persze!

De nézzük már meg a social felületeket, ha előkerül egy ilyen téma, hány olyan komment érkezik, hogy na itt a nagy feminizmus eredménye, foglalkoznál a gyerekkel inkább karrier helyett...
Hányszor van az, hogy egy férfinak (és ez nem egy apákat ostorozó cikk) beszólnak, ha fáradt? Láttunk már ilyet? Én nagyon elvétve.

Lenne két megjegyzésem.

A mai világban egy emberre támaszkodni anyagi tekintetben elég sok rizikót rejt, így a nő dolgozik. És halkan merem csak megjegyezni, néhány nő rosszul viseli, ha eltartottnak kell éreznie magát.
Kettő, ha te úgy döntesz, hogy szeretnél anya lenni, akkor miért is kellene bűntudatot érezned, mert te karrierre is vágysz? Mert mondjuk olyan hivatásod van, amit imádsz, ettől leszel teljes, ettől van jól a lelked.
Minden döntés a miénk nőké, ez tény, de legyen már megengedett, hogy néha el lehet fáradni nekünk is. Sőt néha beszélhessünk már erről, ne kelljen utána ezt hallgatni, hogy te akartad, miért nem így csinálod, mit panaszkodsz.

Fogjuk végre fel, igen a nő tud szülni, igen nagy részben a nő marad vele otthon, igen anya 0-24-es műszakot vállal a szülés pillanatától, és igen anya imádja a gyerekét, de anya is ember. Anyának is lehetnek vágyai, akár karrier tervei. És anya felett is néha összecsapnak a hullámok, és úgy elege lesz mindenből.
Hagyd az anyát beszélni. Ne gyere a kéretlen tanáccsal, ne gyere a megvető pillantással, ne gyere a te akartad és a nem bántásból mondom, de mondatokkal....
A nőknek elvileg ugyanazok a jogaik, hiszen nesze nekünk feminizmus, mégis itt lebeg még felettünk, hogy az anya örüljön, hogy anya lehet, és legyen hálás, és legyen csend.

Ne legyen csend, mert akkor a csend végén ott a sok kiégett, depressziós, nőként elveszett anya.
Nem az önsajnálatra biztatok senkit, hanem az érzések kibeszélésére. Mert nekünk anyáknak szembe kell néznünk a nehéz érzésekkel is, meg kell tanulnunk letenni az önostorozást, és el kell fogadnunk, hogy lehetünk sérülékenyek, és beszélhetünk.
Ne ítélj, ne bánts, ne tudd jobban. Ha segíteni akarsz kérdezz, és hagyd az édesanyát beszélni.

Te mennyire vagy aggódós típus?

Bevallom én mindig is az voltam. Lassan négy éve jött el az életemben az a pont, hogy húztam egy vonalat, hogy dolgoznom kell magamon, mert nem a berögzült mintáimat akarom átadni a gyermekeimnek. A hátamon lévő batyuban egy jó nagy adag "félj mindentől, és aggódj mindenen, mert a világ félelmetes hely” üzenetet hoztam. 

Sokszor hallom aggódás kapcsán azt a mondatot, hogy engedd el. Nem hiszek ebben, mert engem pl. még feszültebbé tesz, mert szerintem ez nem így működik. Én azt vallom, hogy nézz szembe vele (és általában minden nehéz érzéssel), és onnantól lehet dolgozni rajta. A hurráoptimizmus pont olyan káros, mint a negatív gondolkodás, hiába képviselik ezt most olyan sokan a social media platformjain.

Tudtad, hogy ha aggódsz, akkor negatív célokat tűzöl ki magad elé, és a rezgéseink és az agyunk elkezd dolgozni azon, hogy valóra váltsa a célokat? Engem ez a mondat mindig fejbe vág.

A gyakorlatot, ami segített  nekem, Brian Tracy Maximális teljesítmény című könyvben olvastam:
1. Nézz szembe a problémáddal, azokkal a dolgokkal, amik az aggodalmat kiváltják belőled. Legjobb, ha leírod, hogy mivel állsz szemben.
2. Tudatosítsd a legrosszabb forgatókönyvet. Mi lehet a legrosszabb dolog, ha bekövetkezik az, amitől félsz. Írj, írj és írj.
3. Ha a legrosszabb bekövetkezik akkor is elfogadom. Ha semmit nem tudok ellene tenni, akkor elfogadom, és dolgozok azon, hogy hogyan oldom majd meg.
4. Mi az amit tudok tenni, hogy ne következzen be. Itt jöhet egy lista írás.
5. Cselekvés. Egyedül a cselekvés tudja rombolni az aggodalmat.

Tudd azt, hogy te mindent megtettél, ami tőled telt, és ha nem sikerült elkerülni, akkor elfogadás, megélés, fájdalom átengedése, majd cselekvés. Élj meg minden érzelmet, mert a rossz tagadása az nem optimizmus, hanem elfojtás.

Szkeptikus vagy?

Nem baj, én is az voltam az önismereti utam elején sok gyakorlattal, és mondattal, de hajtott a "mit veszíthetek, mi van ha tényleg működik" érzés?
Szóval szkeptikusnak lenni soha nem baj, ha kíváncsiság és némi nyitottság is társul hozzá.

Munkám során és a saját önismereti utamon is gyakran felmerülő téma a megfelelési kényszer. Fontos leszögezni, hogy a megfelelési kényszer egy bizonyos szintig normális, hiszen evolúciós kódolásunk a közösséghez való tartozás igénye. Az ősidőkben, ha valakit kitaszított a közössége, az egyenlő volt a halállal. Nyilván ma már nem ennyire éles a helyzet, azonban ott van bennünk a vágy, hogy szeressenek, és tartozzunk valahova.

A megfelelési kényszernek azonban vannak olyan aspektusai, amikor az egyén már elnyomja saját vágyait és érdekeit, és másét helyezi a sajátja elé. Ez az a szint, ahol érdemes a problémával foglalkoznunk, hiszen ez már rontja az életminőségünket

A megfelelési kényszer 5 jele:

1. Sokszor kérsz bocsánatot, akkor is, amikor nem követtél el semmit, de automatikusan használod ezt a szót.
2. A saját ranglistádban az utolsó helyet foglalod el, mindenki igényét a magadé elé helyezed.
3. Mások szeretnek tőled segítséget kérni, mert te úgyis megcsinálod, te úgysem mondasz nemet.
4. Lelkiismeret furdalásod van, ha nemet mondasz, éppen ezért nagyon ritkán teszed ezt meg.
5. Mindenkivel egyetértesz és elnyomod a saját véleményed, mert úgy gondolod csak akkor fognak téged elfogadni és szeretni.

A megfelelési kényszer gyökerei leginkább gyermekkorból eredeztethető, ahol kaphattunk olyan visszajelzést, hogy akkor vagyunk szerethetőek, hogy ha így vagy úgy cselekszünk. Feltételhez volt kötve, hogy megfelelünk-e, elég jók vagyunk-e.

Hosszú évekig volt társam az utamon a megfelelési kényszer, és egyet állíthatok, ha a túlzott jeleit tapasztalod magadon, mindenképp kérd segítő szakember támogatását, mert egyedül nagyon nehéz rá egy működő ellenszert találni. Én is így tettem anno, és a múltban elkezdtem keresni a probléma gyökerét, és ott feloldani szakember támogatásával. De rosszabb periódusaimban újra és újra képes volt bekapcsolni a megfelelési kényszeremből fakadó válaszreakció. Ekkor jött az önostorozás. Már olyan sokat foglalkoztam önismerettel, miért nem megy, miért nem tűnik el. Egy idő után azt éreztem, hogy nem akarom már arra fókuszálni az energiámat, hogy küzdök az eltüntetésével. Elfogadtam magam, elfogadtam, hogy ezt hoztam és amennyire lehet dolgoztam rajta, de kellett egy működő stratégia kezelésére.

Számomra az áttörést a gondolatok tudatosítása és a STOP gomb használata hozta el. Ezek által sokkal hamarabb fülön csíphető, hogy az adott gondolat, vagy cselekvés a megfelelési kényszer által vezérelt. Ehhez jött még hozzá a határhúzás, és a nemet mondás gyakorlása, hiszen azoknál az embereknél, akik ezzel küzdenek, a határaik kijelölése egy sarkalatos pont.

Az „Elég jó vagyok” coaching programomban a kliensek által nagyon gyakran felmerülő probléma a megfelelési kényszer, és hogy hogyan lehetne minél jobban kezelni. Azt gondolom, hogy a gondolatok tudatosításának gyakorlásával, és a coaching szemléletű kérdések mentén egy személyre szabott stratégia alakítható ki, ami által nem tűnik el a megfelelési kényszer (az eltüntetéséhez célszerű hosszú távú pszichoterápia igénybevétele), de kordában tartható lesz. Tapasztalatom szerint, ha valaki megtanulja kezelni, az pozitívan hat az önbizalmára, és az önértékelésére is.