Hogyan tehet egy munkahely egy embert lelki beteggé? Milyen érzés az, amikor ordít a lelked, mégis félsz továbblépni?

Megtapasztaltam azt, hogy milyen úgy dolgozni, hogy 8 órakor a munkaidőd végét várod, és gyomorideged van egy-egy értekezlet előtt, de ma már elmondhatom, hogy szeretettel végzem a munkámat, és megtaláltam benne az igazi céljaimat. 

De ne szaladjunk ennyire előre...

A lila ködös kezdet

2008. nyarán vagyunk, a nagy válság még nem köszöntött be, de már az előszele érződik. Friss diplomásként hatalmas reményekkel vágtam bele az álláskeresési folyamatba, de hamar jöttek a pofonok. "Köszönjük nem önt választottuk; köszönjük a pályázatát, ha később lesz önnek való pozíció értesítjük". Azt hittem ez nem ilyen lesz, de még az interjúkig sem jutottam el a legtöbb helyen, tapasztalt embert kerestek. Bevallom nagyon a padlón voltam, a lelkesedésem a béka feneke alá került. Az egyik délelőtt viszont eljött a várva várt telefon, tetszett az önéletrajzom, és van esélyem bekerülni egy jó nevű bank gyakornoki programjába. A boldogságom határtalan volt, abban az időben bankban dolgozni presztizsnek számított, egy álom egy pályakezdő számára. 

Megvolt az interjú, és pár nap múlva jött a telefon, felvesznek, jelenjek meg jövő héten a miskolci bankfiókban. Madarat lehetett volna velem fogatni, el sem hittem. Az elején nagyon fura volt az egész, hárman voltunk gyakornokok, új volt a program, nem volt fix helyünk, a kollégák sem tudtak velünk igazán mit kezdeni, de kit érdekelt, van munkám, imádok emberekkel foglalkozni, és kommunikálni. Igazi álom melónak tűnt. Majd beütött a válság, és hirtelen bizonytalan lett minden. Kétséges volt a szerződés meghosszabbítása, úgy tűnt mennünk kell gyakornokoknak. Újra a padlóra kerültem. Megszeretem a kollégákat, szerettem a munkát, gyorsan tanultam, élveztem az egész közeget, nem akartam búcsúzni. De a szerencse (na jó lehet a szorgalmamnak is köszönhető volt) ismét rám mosolygott, maradhattam, határozatlan idejű szerződést kaptam, mint lakossági tanácsadó. 

Egy rózsaszín felhőn ültem az első 1 évben, szerettem az ügyfeleket, ők is engem, a legtöbb kollégával nagyon jóban voltam, azt éreztem ez álmaim közege és munkája. De aztán elkezdtek begyűrűzni az irrális elvárások, a nyomasztó hangulat, változások voltak a vezetésben, megtapasztaltam, hogy milyen amikor áskálódnak a hátad mögött, amikor utál a főnököd. Szép lassan elkezdett elfogyni a lelkesedésem, és a lelkem odabent dörömbölt. De nem szabadítottam ki, mert válság után mit akar az ember ugrálni? Hiszen jó fizetése van, és egy jó nevű munkája. Eljutottam odáig, hogy reggelente hányingerem volt, 5 percenként néztem az órámra, hogy mikor lesz ebédszünet, vagy a munkaidő vége. Amikor hazaértem, annyira fáradt volt a lelkem a sok kioktatástól, gyomorideges értekezlettől, lefeküdtem és aludtam estig. A lila köd felszállt, és ott maradt helyette egy lelki beteg lány, aki csalódott "álmai munkájában".

Megjelent a fény az alagút végén

Egyik nap besétált egy nő a bankfiókba, akiről akkor még nem sejtettem, hogy a kiutat fogja jelenteni. Hosszan beszélgettünk HR-ről, hogy mennyire nagy vágyam a HR-es pálya (ezen a szakirányon végeztem egyetemen), hogy hogyan tett tönkre a bankszektor. Még aznap csörgött a telefonom, hogy bizalmat szavaz nekem, akarok-e fejvadász lenni. Naná, hogy akartam. Igazán azt sem tudtam mit takar, mindegy, de tűnjek el a bankból. A 0-ról indultam. Féltem-e az ugrás előtt? Borzalmasan. Sok álmatlan éjszakám volt. Mi van, ha mégsem jó ötlet váltani? Mi van, ha nem vagyok én ehhez elég jó? Mi van, ha mégsem kellene feladnom egy jól fizető, jó nevű állást? Normális vagyok én, mit ugrálok, más is kibírja. De ekkorra már eltűnt a mosoly az arcomról, árnyéka voltam önmagamnak, így minden bátorságomat összeszedve ugrottam.

Hihetetlen szorgalommal vetettem bele az új szakmába magam, minden szabadidőm arra ment, hogy kitanuljam, és hogy jó legyek benne. Szép lassan a mosoly visszajött az arcomra, és újra azt éreztem, hogy érek valamit. Jöttek a sikerek, megbecsült voltam, szerettem, amit csináltam. 

Anyaság alatti önbizalomválság, útkeresés

3 éve dolgoztam az új munkahelyemen, amikor várandós lettem az első gyermekemmel, majd érkezett a második lányom is pár évre rá, így több, mint 5 évet töltöttem itthon. A világ legboldogabb emberének kellett volna lennem, mégis ürességet éreztem az életem bizonyos szerepei kapcsán. Számot vetettem a karrieremmel, és úgy gondoltam, hogy voltak sikerek, de hiányzik valami, nem értem el úgy igazán semmit. Hatalmas gödörbe kerültem, önbizalmam a béka feneke alá esett. Ez után masszív útkeresés következett, valamint kerestem azt, hogy ki is vagyok igazán én. Sok mindennek a tanulásába belekóstoltam, de semmi nem volt az igazi. Hosszas önismereti út által visszataláltam a HR területére, a gyermekeim előtti munkáltatóhoz, és megtanultam újra felfedezni önmagam ebben a szakmában. De elindult valami más is, egy igazi szerelem projekt, küldetés. Coaching szemléletű karriertanácsadó lettem másodállású vállalkozóként, és elkezdtem azon dolgozni, hogy minél több nő megtalálja a helyét a munka világában. Ezen belül is az anyák munkaerőpiaci helyzetének a javítása lett a szívügyem, valamint a karrierváltó nők. Megtaláltam a lelkemből hiányzó mozaik darabot, azt a hivatást, ami igazi nagybetűs küldetéstudatot adott.

Mit takar a Pályaváltók interjú sorozat?

Munkám célja az, hogy minél több nő megtalálja a helyét a munka világában. Sok kliensem van, aki karrierváltáson gondolkodik, aki azt érzi, hogy nincs a helyén a jelenlegi munkájában. Félnek. Ugyanaz a félelem tombol bennük, mint amit anno én is éreztem az ugrás előtt. Azt érzik, senki nem érti meg őket igazán, senkinek nem tudják elmondani a kételyüket úgy, hogy ne kapjanak kéretlen tanácsot, vagy ítéletet. A lelkük pedig vergődik. Elmondjam ez milyen érzés? Eltűnik a mosoly szép lassan az ember életéből. 

A Pályaváltók interjú sorozat által bátor nőket fogok bemutatni, akiknek inspiráló a történetük. Akik ugyanúgy féltek, mint a most ugráson gondolkodók, de léptek, és azóta megváltozott az életük. Általuk erőt szeretnék adni azoknak, akik úgy érzik jelenleg, hogy nem képesek erre, akik még tele vannak kétellyel. Szeretném, ha éreznék, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel.

Legyen az a mottónk "ha más megcsinálta, akkor miért ne sikerülhetne nekem is?"

Minden héten érkezem egy újabb csodás nőt motiváló történetével. Pályaváltás előtt álló sorstársak, ismerjétek meg ezeknek a nőknek a sztoriját, és merítsetek lendületet belőlük.

Találja meg minél több nő a helyét a munka világában!